Élet Ura és ajándékozója!

Köszönjük a teremtett világot, köszönjük az életet, köszönjük egymást.
Köszönjük, hogy hozzád tartozhatunk, hogy ezt a kapcsolatot újra és újra felajánlod – hogy szüntelen meghívás vagy számunkra.
Köszönjük neked Jézust, akiben végérvényesen hozzád tartozhatunk, akiben fiaidként ismersz ránk.
Hálát adunk elhunyt szeretteinkért. Mindazért, amit tőlük kaptunk. Azért, amit jónak vallunk, és azért is, amit nem értünk bennük. Köszönjük a titokzatos és felmérhetetlen örökséget, amelyet őseinktől kaptunk, amelyek hatnak ránk, még ha ennek hálóiba olykor bele is gubancolódunk. Köszönjük neked azt a nagy titkot is, amely az egymáshoz tartozást, ezt az egyszerre kusza és ugyanakkor gazdagon ajándékos hálózatot alkotja közöttünk.
Tedd szívedre elhunyt szeretteinket! Tegyél szívedre bennünket gyászunkban, hiányunk megélésében! És erősítsd hitünket az örök közösségben, amely Szentháromságos valóságodban egyszerre valósul elhunyt szeretteinkkel és velünk – azaz minden élővel örökre Benned.
Vágyunk fényedre, vágyunk életedre, vágyunk a közösségre veled – Te, aki a szüntelen alakulás, mozgás és éltetés vagy, legyél áldott szentjeidben örökké!

Vissza az előző oldalra

Mindenszentek ünnepe Isten közösségének ünnepe. A remény ünnepe: hogy hazafelé tartunk, hogy van hova hazatérni. A mai nap egy kicsi ablak, amelyen betekinthetünk Isten végtelen gazdag közösségébe, és amelyen keresztül fény árad mulandó, könnyes világunkra.

A szentmise olvasmánya (Jel 7,2-4.9-14) egy gyönyörű tablót fest Istenről és az ő örökké való közösségéről. János ezen a képen elhelyez bennünket is: „a nagy szorongattatásból jöttek”. Mert életünk sokfajta szorongatás között zajlik: adatik nekünk, teszik velünk és tesszük magunkkal és egymással. Belépőnk Isten közösségébe a Bárány vére: Jézus Krisztus személye, az ő értünk mondott igenje. Nagy szorongatásunkban ő a remény. A vigasztalás pedig a hit Isten közösségében, ahol a jó örökké bontakozik,  a sebek gyógyulnak, a könnyek felszáradnak.

Jézus a mi élő reményünk, hogy egyszer végre egymásra ismerhetünk. Ő a remény, hogy az árva végre ölelheti anyját és apját; hogy a békélhetetlen ledobja görcseit és békül; hogy az igazságtalanság elszenvedője végérvényesen egyesül az Igazsággal; hogy a bűn megkötözöttje szabadítójára ismer és megnyílik számára az élet forrása; hogy a végtelen mélységűnek ismert sebek végérvényesen begyógyulnak; hogy a félelmek, amelyek elválasztanak bennünket, Isten jelenlétében elillannak; hogy az éhező gyermek jóllakik Istentől; hogy a kizsákmányoló felismeri a szív tiszta érzéseit; hogy a meggémberedett tagok ölelni tudnak; hogy a némaságba zárt ajkak minden félelmet és frusztrációt levetkőzve kimondják: „szeretlek”; hogy az önző kilép önmagából Isten fényére; hogy az otthontalan otthonra talál, a magányos elfogadásra, örömre és ölelésre; és hogy minden erő és hatalom, ami elválaszt, ami fájdalmat okoz, ami egymás ellen fordít bennünket, végérvényesen a porba hullik Isten jelenléte előtt, és minden széppé és ragyogóvá gyógyul. És Jézus a mi bizonyosságunk, hogy „mindenki, aki Benne reménykedik, szentté lesz, ahogy ő maga is” (1Jn 3,3).

A mai ünnep titka arra bátorít, hogy helyezzük életünket és dolgainkat Isten fényébe, és így intézzük ügyeinket – mindent rábízva. Mindennek az eredőjét, a mozgatóját és a célját Istenben, az ő végtelen jóságában keressük. És merjünk bízni: Istenben minden összeér, benne minden találkozik. És ez a találkozás már most el tud kezdődni – az Örökkévaló itt van – benne vagyunk. Isten gyógyító hatása Jézus Krisztusban már most érvényesül – akar érvényesülni – ha közel engedjük szívünkhöz.

Isten valósága erősen hat ránk, ha akarjuk, hogy érzékenyítsen, ha akarjuk, hogy finomítson. Ha akarunk találkozni, tudunk. Ha akarjuk, hogy gyógyuljon a világ, akkor tudunk ezen jó reménnyel fáradozni, tudunk érte tenni – de csak Isten fényénél, csak Jézus Krisztusban. Ha akarjuk, hogy szűnjék az igazságtalanság, akkor tudunk érte tenni. Ha akarjuk, hogy enyhüljön a fájdalom, akkor tudunk kendőt nyújtani. Ha akarjuk, hogy enyhüljenek a szívek, akkor el tudunk indulni egymás felé – Jézus Krisztusban, aki elhozza nekünk Isten fényét.

Köszöntelek benneteket az örökkévaló közösségében! Maradjunk meg egymásnak és legyünk Istené!

Vissza az előző oldalra

Minden nap arra adatott, hogy Istennel találkozzunk, vele éljünk. És minden találkozás ővele meghívás az újra, a mindig újabbra és mindig frissebbre. Meghívás arra, hogy egyre nagyobb teret engedjünk életünkben a jónak, amit Isten akar nekünk adni. Mert ő jó. Ő a Jó.

Amikor a mai olvasmányokat olvassuk (ApCsel 11,1-18; Jel 7,9-17; Jn 10,27-30), nehéz szavakat és képeket is találunk. Az Apostolok cselekedeteiben viszályt látunk, féltékenykedést, uszítást és gyűlöletszítást. Látjuk, hogy az evangélium terjedése nem mentes a nehézségektől. A Jelenések könyve egy örvendező, Isten fényes jelenlétében ünneplő sokaságról ír, akik azonban a szorongattatásból, az éhezésből és szomjazásból érkeztek. Akiknek lehetett megélésük a nap égetéséről. És az evangéliumban is felsejlik Jézus szavai nyomán a rossz erő, amely el akar ragadni. Szorongást okoz erre az arc nélküli rossz erőre gondolni.

Mégis mindez arról szól, hogy az élet bennünk és közöttünk élni akar, és ha nagy bizalommal Istenre bízzuk, akkor élni is fog.

Ha magunkba tekintünk, akkor tudjuk látni, hogy mennyi minden van, ami eltántorít a jótól. Ami elkedvtelenít és ami kiragad a jónak a sodrásából. Sok dolog tud lenni az életünkben, ami barázdálja arcunkat és meg tudja gyűrni szívünket; ami nem engedi, hogy lássuk szépségünket. Tudunk találkozni bennünk viaskodó erőkkel, belső sötétségekkel és árnyakkal. Tudunk megélni szétfeszítő kettősséget: egyfelől a jó megtalálását és ünneplését, a tervezést és a lelkes vízióalkotást, ugyanakkor az akadályok és botlások nyomán az elkeseredést és a lelombozódást is.

És hasonlót látunk szűkebb és tágasabb kapcsolatainkban és az emberi világ nagy rendszerében is. Tudunk jól és fájdalmasan hatni egymásra. Sokszor megéljük, hogy a meg nem értés marakodássá fajul és bántjuk egymást. Megéljük, hogy a vágyott jó nem tud akadálytalanul áramolni köztünk és mi sem tudunk ennek segítői, áramoltatói lenni.

Mindez akkor tud gyógyulni, ha merünk mindent Jézusra bízni, aki bennünket és dolgainkat az Atya kezébe helyezi – ahonnan senki és semmi el nem ragadhat bennünket.

Erről szól a meghívás. Az élő Úr az egyre nagyobb bizalomra hív bennünket. Azt mondja, hogy a Jót csak az Atyánál találjuk meg. Saját és egymás jóságát csak az ő tenyerében élve látjuk meg. És munkatársakat keres. Minket keres, hogy miközben engedjük, hogy az Isten az ő jósága szerint alakítsa életünket, vele együtt vegyünk részt a jó áramoltatásában, a Jó hírének, az Örömhírnek a megjelenésében.

És ma a papokra és a szerzetesekre gondolunk. Imádkozzunk értük: hogy életük tudjon mindig megújuló élet lenni. Hogy tudják élni azt, amire meghívásukban igent mondtak: hogy Istennél akarnak lenni. Hogy törékenységük megvallásával tudják megélni, hogy Isten jó, irgalmas és mindig megújító Isten. Hogy merjenek lenni teljesen Istennél, az ő tenyerében – hogy életüket nagy bizalommal Isten jóságának tudják átadni. Hogy a Lélek vezetésével tudják a Jóhírt, és a Jónak a hírét testvéreikhez vinni. És hogy ne szakadjanak el testvéreiktől: hogy soha ne gondolják azt magukról, hogy ők egy elolthatatlan fáklya valahol a messze távolban, hanem törékenyként a törékenyek testvérei.

És kérjük a Lelket, hogy vezessen el bennünket arra a vágyott állapotra, hogy mindannyian Isten tenyerébe vagyunk meghívva Jézus által – és ott testvérek vagyunk. Kérjük a Lélektől a bizalmat, hogy át tudjuk magunkat adni Isten Jóságának; és az inspirációt, a szüntelen megújulót, hogy az ő munkatársai tudjunk lenni – és így Isten által érintetté tenni vele a világot.

És minden kívülről és belülről jövő akadályt és botlást, amellyel életünk során találkozunk, azért enged meg Isten, hogy ne bízzuk el magunkat, hanem hogy egyre jobban őbenne bízzunk – és higgyük, hogy minden gyengeségben és megtorpanásban az ő erejét és dicsőségét tudja megmutatni.

Merjünk Isten tenyerén élni!

Vissza az előző oldalra