Minden nap arra adatott, hogy Istennel találkozzunk, vele éljünk. És minden találkozás ővele meghívás az újra, a mindig újabbra és mindig frissebbre. Meghívás arra, hogy egyre nagyobb teret engedjünk életünkben a jónak, amit Isten akar nekünk adni. Mert ő jó. Ő a Jó.
Amikor a mai olvasmányokat olvassuk (ApCsel 11,1-18; Jel 7,9-17; Jn 10,27-30), nehéz szavakat és képeket is találunk. Az Apostolok cselekedeteiben viszályt látunk, féltékenykedést, uszítást és gyűlöletszítást. Látjuk, hogy az evangélium terjedése nem mentes a nehézségektől. A Jelenések könyve egy örvendező, Isten fényes jelenlétében ünneplő sokaságról ír, akik azonban a szorongattatásból, az éhezésből és szomjazásból érkeztek. Akiknek lehetett megélésük a nap égetéséről. És az evangéliumban is felsejlik Jézus szavai nyomán a rossz erő, amely el akar ragadni. Szorongást okoz erre az arc nélküli rossz erőre gondolni.
Mégis mindez arról szól, hogy az élet bennünk és közöttünk élni akar, és ha nagy bizalommal Istenre bízzuk, akkor élni is fog.
Ha magunkba tekintünk, akkor tudjuk látni, hogy mennyi minden van, ami eltántorít a jótól. Ami elkedvtelenít és ami kiragad a jónak a sodrásából. Sok dolog tud lenni az életünkben, ami barázdálja arcunkat és meg tudja gyűrni szívünket; ami nem engedi, hogy lássuk szépségünket. Tudunk találkozni bennünk viaskodó erőkkel, belső sötétségekkel és árnyakkal. Tudunk megélni szétfeszítő kettősséget: egyfelől a jó megtalálását és ünneplését, a tervezést és a lelkes vízióalkotást, ugyanakkor az akadályok és botlások nyomán az elkeseredést és a lelombozódást is.
És hasonlót látunk szűkebb és tágasabb kapcsolatainkban és az emberi világ nagy rendszerében is. Tudunk jól és fájdalmasan hatni egymásra. Sokszor megéljük, hogy a meg nem értés marakodássá fajul és bántjuk egymást. Megéljük, hogy a vágyott jó nem tud akadálytalanul áramolni köztünk és mi sem tudunk ennek segítői, áramoltatói lenni.
Mindez akkor tud gyógyulni, ha merünk mindent Jézusra bízni, aki bennünket és dolgainkat az Atya kezébe helyezi – ahonnan senki és semmi el nem ragadhat bennünket.
Erről szól a meghívás. Az élő Úr az egyre nagyobb bizalomra hív bennünket. Azt mondja, hogy a Jót csak az Atyánál találjuk meg. Saját és egymás jóságát csak az ő tenyerében élve látjuk meg. És munkatársakat keres. Minket keres, hogy miközben engedjük, hogy az Isten az ő jósága szerint alakítsa életünket, vele együtt vegyünk részt a jó áramoltatásában, a Jó hírének, az Örömhírnek a megjelenésében.
És ma a papokra és a szerzetesekre gondolunk. Imádkozzunk értük: hogy életük tudjon mindig megújuló élet lenni. Hogy tudják élni azt, amire meghívásukban igent mondtak: hogy Istennél akarnak lenni. Hogy törékenységük megvallásával tudják megélni, hogy Isten jó, irgalmas és mindig megújító Isten. Hogy merjenek lenni teljesen Istennél, az ő tenyerében – hogy életüket nagy bizalommal Isten jóságának tudják átadni. Hogy a Lélek vezetésével tudják a Jóhírt, és a Jónak a hírét testvéreikhez vinni. És hogy ne szakadjanak el testvéreiktől: hogy soha ne gondolják azt magukról, hogy ők egy elolthatatlan fáklya valahol a messze távolban, hanem törékenyként a törékenyek testvérei.
És kérjük a Lelket, hogy vezessen el bennünket arra a vágyott állapotra, hogy mindannyian Isten tenyerébe vagyunk meghívva Jézus által – és ott testvérek vagyunk. Kérjük a Lélektől a bizalmat, hogy át tudjuk magunkat adni Isten Jóságának; és az inspirációt, a szüntelen megújulót, hogy az ő munkatársai tudjunk lenni – és így Isten által érintetté tenni vele a világot.
És minden kívülről és belülről jövő akadályt és botlást, amellyel életünk során találkozunk, azért enged meg Isten, hogy ne bízzuk el magunkat, hanem hogy egyre jobban őbenne bízzunk – és higgyük, hogy minden gyengeségben és megtorpanásban az ő erejét és dicsőségét tudja megmutatni.
Merjünk Isten tenyerén élni!