Egy napon József atya szokásos apostoli munkáját végezve Róma egyik terén haladt át, amikor a szokottnál jobban megrendítette egy jelenet, amelyet egyébként minden nap látott, s amely már korábban is megindította szívét.Egy csapat piszkos és rosszul öltözött gyerek játszott a téren. De nemcsak játszottak, hanem rendetlenkedtek, kiabáltak, rosszaságon törték a fejüket, veszekedtek és szitkozódtak. Kalazancius elszomorodva és rosszkedvűen nézte a jelenetet, majd hirtelen egy hang rázta fel, egy hang, amely visszhangzott lelkében, s amely azt mondta: „A szegény rád bízza magát, az árvának te vagy gyámola”. (Zsolt 10,14b)
Ez a titokzatos hang volt Isten eligazító, útmutató szava. Isten végre világosan szólt Kalazanciushoz, hivatása egyre világosabban rajzolódott ki előtte. Természetesen ehhez Kalazancius nyitottságára is szükség volt: képes volt felismerni Isten rá vonatkozó akaratát szokásos, mindennapi tevékenysége közben. De hogyan is valósítsa meg ezt a küldetést?
Egy régóta ismerős szó bukkant fel ekkor szívében, új jelentésekkel s biztató kilátásokkal: iskola. Az iskolában atyja és tanítója lehet a szegény vagy elhagyott gyerekeknek. Ez a kegyelmi felismerés 1597 egyik őszi napján történt. Ma már biztos, hogy Isten választotta őt erre a nagy feladatra, ő pedig Istenben bízva munkához látott. Tudta jól, hogy szegénységben és önfeláldozásban kell megkezdenie tevékenységét. Nem törődött nincstelenségével, hiszen jobban nyomasztotta ezeknek a gyerekeknek az üdvösségéért és boldogulásáért való aggódás. S amilyen zseniálisan ismerte fel a problémát, olyan hősiesen oldotta is meg azt.