Vasárnap ezt az igét olvassuk Izajásnál: „Sion miatt nem
hallgathatok, és Jeruzsálem miatt nem nyugszom, amíg föl nem ragyog igazsága,
mint a hajnal, és szabadulása, mint a fáklya, nem tündököl” (Iz 62,1).
Szívünk mélyéig hatolnak ezek a szavak. Az Úr nem nyugszik, amíg Jeruzsálem
vissza nem nyeri eredeti pompáját. És nem nyugszik addig, amíg mi vissza nem
nyerjük eredeti, általa megálmodott pompánkat. Mert tisztának és szépnek
alkotott. Jónak. És ahogy történik az élet velünk, ahogyan hozzuk döntéseinket,
mindezek tudnak ránk olyan terhet tenni, olyan sebeket ejteni rajtunk, amelyek
ezt az eredeti szépségünket csorbítják; tud úgy lenni, hogy rabságban érezzük
magunkat, szomorúság, bántás és törés bilincsel – nem találjuk magunkban az
eredendően nekünk ajándékozott szépet és jót. Ahogy Jeruzsálem szomorúsága
fölött nem nyugszik az Úr, úgy a mi összetörtségünk és elakadásunk fölött sem.
Azon fárad szüntelen, hogy városunk utcáján járjon-keljen, belépjen sötét
pincéinkbe, betérjen barikádjaink mögé, és elhozza a szabadulást, a
fellélegzést és az élet fényét. Meghív, hogy bátran és nyitott szívvel adjuk át
neki városunk kulcsát, biztosítsunk neki bejárást, és hatalmazzuk fel a
szabadító szóra.
És itt van nekünk János evangéliumából mai nap a Kánai
menyegző története is (Jn 2,1-11). Menyegzőt tartottak a Galileai Kánában. És
ott volt Jézus. És elfogyott a bor. Megtörtént a vendéglátó legnagyobb
szégyene: a menyegző közepén a bor elfogy.
Milyen ismerős is tud ez lenni! Amikor elfogy az élet öröme, amikor kialszik a
tűz, amikor nem hajt semmi előre és nem tudom miért is lehetnék hálás, csak úgy
élek máról holnapra. És igen, ott van Jézus ilyenkor is a te és az én és a
világ félresiklott menyegzőjén a vendégek között. És nincs benne ítélet, nem
csinál jelenetet, hanem szól: „Töltsétek meg a korsókat vízzel!”. A víz és a
bor a menyegző esetében nincs partiban. Egy lakodalomban a víz értéktelen.
Jézus mégis azt mondja: merjétek nagy bizalommal azt hozni, amitek van.
Hozzatok vizet. És ő borrá, örömmé, tűzzé teszi azt, ami van. Merd, merjük
Jézust behívni menyegzőnkre! Merjük neki megmutatni azt, amink van, amik
vagyunk. Tegyük mindezt nagy bizalommal és nyitott szívvel! És ha megvan
bennünk ez a nagy bizalom, akkor el fog, el tud vezetni bennünket életünk
legbelső igaz középpontjához, a teremtéskor nekünk ajándékozott jóhoz és
életforráshoz.
A Názáretiben Isten törődése jött el közénk. Istené, aki tényleg azon fáradozik szüntelenül, hogy megtaláljuk eredeti ragyogásunkat, tisztaságunkat, a belénk ültetett jót. Csak merjük, akarjuk neki átadni városunk kulcsát, engedjük be menyegzőnkre és nagy bizalommal mutassuk meg neki szegénységünket – és vele újra gazdagok tudunk lenni. Belül gazdagok, életigenlők, Istennel örvendezők.
Testvéreim, vasárnap, amikor ezeket az igéket olvassuk, veletek együtt ölelem magamhoz a teremtett világot, minden élni akaró embert, a föld összes szegényét és sebeket hordozóját. Legyen velünk az Úr!