„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők” (Jn15,5).

Ki vagy te? Mire való vagy? Hol a helyed a világban?

Jézus metaforája nagyon világosan és érzékletesen leírja az ember istenkapcsolatának lényegét. Azt is, hogy ki hol helyezkedik el ebben a kapcsolatban, kicsodák ők egymásnak, milyen erők áramolnak itt, és milyen dinamikája van ennek a kapcsolatnak.

Maradjunk ennél a képnél, helyezkedjünk bele, és képzeletben menjünk fel az egyik hegyaljai dűlőre, és beszélgessünk egy szőlővesszővel. Ha megkérdezzük tőle, ki vagy te, akkor ő elmondja, hogy egy szőlővessző. Már ennél a válaszánál sem tud eltekinteni a tőkétől, amelyből kihajtott – hiszen az egy szőlőtőke és nem egy málna vagy szeder. Nem is beszélve arról, hogy ő furmint, hárslevelű, balafánt, sárgamuskotály, esetleg zéta, vagy kabar. Mindent, amit magáról mondani tud, az anyatőke határozza meg – ő az identitásának a forrása. Arról pedig nem érdemes megkérdeznünk, hogy mi a feladata, mert az az élet természetéből adódó, mintegy magától történő élet-folyamat, azaz, hogy átveszi az életnedveket a tőkétől, azokat eljuttatja a hajtásokig, rügyekig, minden pórusát felszabadítja arra, hogy őszre érett, zamatos gyümölcsöket neveljen fel. Ő ennek a folyamatnak az eszköze. Azáltal, hogy mint vessző megfogant a tőkén és kihajtott belőle, vele született ez a folyamat is. Tehát identitását és élet-feladatát is az anyatőkétől kapja.

És egy pillanatra időzzünk el a szőlőtőnél is, hiszen ő sincsen önmagában. Nem tud ugyanis létezni tápláló környezet – napfény, csapadék, megfelelő talaj – és mindent átfogó és meghatározó életterv nélkül, leginkább pedig azon kívül, ami pedig maga a teremtő és fenntartó Isten. Jézus, amikor azt mondja magáról, hogy ő a szőlőtő, akkor magát az Istennel közösségben, vele élő kapcsolatban helyezi el. Nem tesz mást, mint amit kap, amiből él, ami az ő valósága a szentháromságos közösségben, azt és annak az energiáját továbbadja. És ebben a relációban helyez el bennünket is, amikor azt mondja, hogy mi vagyunk a szőlővessző.

Akkor most jöjjünk le a szőlőhegyről, és magunkat kérdezzük meg a legfontosabbakról. Hogyan tudnál válaszolni arra a kérdésre, hogy ki vagy te? És mit tudnál mondani arra, hogy mi a dolgod, mi voltaképpen az a cél, feladat, küldetés, ami a létedet értelmessé, egyedivé és ízessé teszi? Mi az, ami pótolhatatlan jelentőséget ad neked? És mire van szükséged ahhoz, hogy ezekre válaszolni tudj, és mire van szükséged ahhoz, hogy ezek teljesülni tudjanak életedben?

Mindannyian egy mély vággyal születtünk és élünk a világban: magunkra akarunk ismerni. Meg akarjuk fogalmazni, hogy kik vagyunk. Kimondva és kimondatlanul mindannyian az akarunk lenni, aki magát egésznek éli meg, tisztában van vele, hogy ő kicsoda, hol van az a helye, ahol magával és a világgal harmóniában, mindenki szolgálatára és saját békéjére bontakozni tud. Értékességünk és jelentőségünk tudatában akarunk élni, és ezért tudva vagy tudatlanul, reflektálva vagy reflektálatlanul mindent megteszünk. Erről szólnak megmozdulásaink, viszonyulásaink, döntéseink. És érzéseink is erről üzennek. És vágyunk, igen, mélyen vágyunk arra is, hogy a világ is, vagy legalább valaki ezt tükrözze felénk, ezt adja vissza, ezt lássuk a szemében, hogy „fontos vagy itt nekem”.

Jézus a szőlő-metaforával ezt a szívünkbe ültetett mély vágyat szólítja meg. Teszi mindezt azért, mert ismer bennünket. Tudja, hogy mindezért mi mindent képesek vagyunk megtenni. Tudja, hogy ezt az érzést – az „én vagyok” érzést, a „békében vagyok magammal” érzést és a „jelentős vagyok” érzést minden áron el akarjuk érni. Küzdünk érte. Tudja, hogy ez a vágy űz és hajt bennünket; tudja, hogy eléréséért úgy hisszük, fáradhatatlanul képesek vagyunk küzdeni, ám mégis igen hamar elfáradunk: elfárad a lelkünk, és még mielőtt megtudnánk, hogy kik is vagyunk valójában, ülünk a lényünk egyre mélyebb sóvárgásra indító üressége fölött, ülünk és nézünk bele a sötétbe, mert a cél, amit magunknak kitűztünk, önnön erőnkből elérhetetlen.

Mindezt jól ismerve belőlünk, arra bátorít, hogy álljunk meg, sőt, álljunk le ezzel a kényszeres és eredménytelen törekvéssel. Bátran ismerjük be, hogy ahhoz, hogy valódi magunkra rátaláljunk, ahhoz, hogy mély vágyunk valósulni tudjon, egyedül mi magunk kevesek vagyunk. Létünk saját magunkból nem fog sem önazonossá fogalmazódni, sem egésszé kibontakozni. Helyezzük inkább magunkat az ő Istent hozó jelenlétébe, maradjunk meg nyitott szívű és életet befogadó kapcsolatban vele. Ez az a pozíció, ahol az élet megfogalmazódik, és ahol bontakozik. Bízzuk rá magunkat az Teremtőtől jövő élet-áramlásra, és éljük meg, hogy a lét kibontakozása így történik bennünk. Ebben az önátadott, a minden elrendezésének szándékáról lemondott állapotban tud megtörténni mindaz, amire vágyunk.

Jézus azt mondja, hogy az élet, a bontakozás, a gyógyulás és az épülés is a vele való kapcsolatban van. Belé kapaszkodva, belé oltódva, a teremtő energiáit tőle átvéve ismerek fel arra, ki vagyok én voltaképpen. Tőle hallom meg a nevemet, amit Isten kimondott, amikor megalkotott – tőle hallom ezt szüntelenül kimondani; általa hallom meg Isten hangját, hogy jó vagyok, hogy helyem van itt;
és általa jutok el a mindent elrendező energiához, ami szintén Istentől jön.

Ebben a kapcsolatban nem az én szándékom és az általam megfogalmazott terv, hanem az Isten szándéka és terve érvényesül. Az én felelősségem ebben az, hogy bizalommal átadom magam, bizalommal rendelkezésre állok. Ez szabad döntést kíván a részemről. Ez a kapcsolódás éppen hogy nem elveszi a szabadságomat, hanem megnyitja arra a végtelen távlatra, hogy abban tudjak bontakozni, ami valóban vagyok, arra tudjak rácsodálkozni, aki valóban vagyok, és így tudjak az egész, azaz a teremtett világ szolgálatára lenni. Azzal a sajátos ízzel és összerakottsággal, amit Isten ajándékozott nekem.

Mindez felszabadító – mert nem neked kell elrendezni a dolgokat. A szőlővessző sem rendez el semmit, csak rendelkezésre áll, van az élet számára, hogy az élet benne és általa is bontakozni tudjon.

És nem, nem mondja Jézus azt, hogy minden rendben lesz. Nem mondja, hogy mostantól nem lesz nehézség. A szőlővesszőnek sem mondja, hogy nem lesz vihar, nem lesz jégverés, nem lesz gombás fertőzés és nem jönnek a seregélyek… Mindez bizonyára lesz mindenkor, mert az élet egészéhez hozzátartoznak ezek a dolgok. Az mondja, hogy bármi is érkezik, bármi is történik, te csak csatlakozz, bízz, és belülről meríts életet – mert az élet belül áramlik. Ne akard sem megfejteni, sem kézbe venni azokat a dolgokat, amelyek fölött nincsen rendelkezésed, ne akard meghatározni a hozamot, az ízt, a mindenféle fajtajelleget – egyetlen egy terved legyen, az élet valósítása Jézus által Isten jelenlétében, belőle élve.

Hidd, hogy ez elég. Legyél, figyelj, állj rendelkezésre, és a többi történik. Ne félj, Isten nem hagy tétlenül, és nem hagy értelmetlenül lenni téged.

identitásistenkapcsolatküldetés