Ennyire

Nagypéntek a csönd és a hála napja.

A megfeszített Jézust szemlélve tűnődünk Pilátus mondatán: „Íme az ember”. Jézusban az embert szemléljük, az összetörtet, a szenvedőt. Szemléljük a titkot is, hogy az Isten Fiában ennyire magáénak érzi összetörtségünket. És döbbenten szemléljük azt is, hogy az ember ezt tudja tenni és ezt teszi egymással. És Jézus drámáján keresztül szemlélve személyes életünket és a világot mint az ember művét, sok kérdés fel tud merülni bennünk ma este.

Jézus kereszthalála után is rengetegen halnak meg igazságtalanul. Rengetegen szenvednek el igazságtalanságot, élnek folyamatos fájdalomban és kiszolgáltatottságban – és most csak olyan fájdalmakra gondolok, amelyeket az emberi bűn és önzőség eredményez. Itt állunk Jézus keresztje alatt és innen szétnézvén a világban kérdezzük, volt-e ennek értelme? Mi is voltaképpen a megváltás, ha Jézus halála után két évezreddel is az égig ér az ember önzése – és nem csak mi, a Föld is szenved ennek következményeitől.

A Golgota dombján az élet ereje nem látszódik és nem érthető, hogy hogyan van jelen itt az Isten. A Golgotán csak Jézusnak volt hite és bizalma és ebből jövő tudása – tudniillik hogy Isten él és erősebb; hogy az élet felülkerekedik.

Személyes világunkban, közösségeinkben és társadalmunkban szétnézve, találkozva a fájdalommal és a tehetetlenséggel, tudjuk magunkat a Golgota dombján érezni és kérdezni, hogy mi az értelme ennek az egésznek, hol van Isten?

Nekünk megadatott, hogy úgy tudjuk a nagypénteki drámát újraélni, hogy ismerjük a folytatást – mégsem volna igaz letagadni, hogy életünkben ránk is ránk tud telepedni nagypéntek sötétsége, amikor hitünk függönye kettészakad. Kérjük a Lelket, aki Jézus hitét is erősen tartotta, hogy erősítse a miénket is. Adjon erőt megmaradni a valóság érzékelésében – hogy bármennyire nehéz, soha ne forduljunk el a fájdalomtól, az igazságtalanság és önzés áldozataitól – és tartsa életben a hitünket, hogy nem az önzésé, nem a bűné és nem a pusztításé az utolsó szó, még ha tud is úgy látszódni, hogy ez előfordulhat.

Hol van Isten?

Ott van mindenkiben, akit igazságtalanság ér, akit elfelejtettek, magára hagytak. Ott van minden gyászolóban. Ott térdel minden tépett szívű édesanya, minden kihasznált gyermek, és minden családjáért aggódó édesapa mellett. Ott van azokban az emberekben, akik a háborúk miatt otthonuktól messze dideregve alszanak. Ott van minden éhező gyermekben. Ott térdel Isten minden este az árvák ágya mellett és törli könnyeiket. Ott van minden elkeseredett tanárnéniben. Ott van Isten a szomorkodó özvegyasszony fátyolos tekintetében. Isten ott ül a váróteremben mellettünk, és velünk szenvedi el azt, amit mi ott elszenvedünk. Isten ott van a telepen kódorgó gyerekek között, ott van szüleik reményt kergető gondolataiban. Ott van minden jó szándékban, minden ölelésben, minden igaz csókban. Isten ott van mindenhol, ahol igaz szívvel vágyakoznak az életre. Isten jelen van.

Isten a világot továbbra is ránk bízza. A megváltás nem azt jelenti, hogy Jézus megold helyettünk mindent. Megmaradt szabadságunk. És megmaradt a feladat is: ahhoz, hogy a világ lakható, szép és biztonságos hely legyen, kellünk mi is.

Jézus és keresztje új és visszavonhatatlan üzenet Istentől nekünk. Üzenet arról, hogy fontosak vagyunk neki. Ennyire. Üzenet arról, hogy ismer minden érzést, amit hordozni szoktunk és adni szoktunk egymásnak. És üzenet arról, hogy az élet minden látszat és pillanatnyi megélés ellenére él és élni akar. Jézus hinni és bízni tanít. Drámáján keresztül megmutatja, hogy Isten nem hagy el, nem hagy a sötétben és nem hagy a halálban. És hogy őhozzá tartozni és őbenne bízni az egyetlen abszolút érték a világon.

„Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr!”

Utolsó vacsora

Nagycsütörtök estéjén az utolsó vacsorára emlékezünk, a szentmisében és a lábmosás szertartásában újraéljük a nagy titkot, hogy Jézus egy asztal köré gyűjt bennünket, közösséget, egyházat alkot, és testét és vérét hagyja örökül ennek a közösségnek. Mindezt úgy teszi, hogy a körülötte ülők lábát megmossa. Személyes életünk és kapcsolataink, kapcsolataink által pedig emberi közösségünk újjászületésének egyetlen módja ez: Jézushoz kapcsolódni, az ő életéből élni, és engedni neki, hogy hozzánk érjen, megmossa lábunkat. Majd az ő példáján ezt tenni egymással: egymáshoz érni irgalmasan.

Jézus lábat mos…

Megmossa a lábát azoknak,akiket magukra hagytak, és azoknak is, akik őket elhagyták.

Azoknak, akiknek a hátuk mögött beszélnek, és azoknak is, akik beszélnek róluk.

Azoknak, akiket megcsaltak, és azoknak is, akik megcsalnak.

Azoknak, akiket elítélnek feltételezések és hírek alapján és azoknak is, akik ítélnek feltételezések és hírek alapján.

Azoknak, akiket kizsákmányoltak, és azoknak is, akik kizsákmányolnak.

Azoknak, akiket nem értenek meg és azoknak is, akik nem értenek meg.

Azoknak, akik szomorúak és azoknak is, akik szomorúságot okoznak.

Azoknak, akiket megaláznak, és azoknak is, akik megaláznak.

Azoknak, akik alul vannak és azoknak is, akik felül érzik magukat.

Megmossa a lábát a kicsiknek és a magukat nagyoknak vélőknek.

Azoknak, akik összetörtek mert összetörték őket, és azoknak is, akik összetörnek.

Mindannyiunknak megmossa a lábát, mert mind szegények és összetörtek vagyunk.

Megmossa a lábát a kirekesztetteknek és azoknak is, akik kirekesztenek.

Megmossa a lábát az egyik oldalon állóknak és ugyanígy tesz a másik oldalon állókkal is.

Megmossa a hontalanok és menekültek lábát, és azoknak a lábát is, akik félnek tőlük.

Azoknak, akik áldozatok, és azoknak, akik felbújtók.

Az okosakét és az okosok által butáknak tartottak lábát is megmossa.

Azoknak, akik segítenek és azoknak is, akiken nem segít senki.

Azoknak, akiről lemondanak, és azoknak is, akik lemondanak róluk.

Megmossa a lábát azoknak, akiket elárultak és azoknak is, akik elárulták őket.

Azoknak, akik a kör közepén állnak, és azoknak is, akikőket nézik.

Megmossa mindenkinek a lábát, legyen bármilyen bőrszínű, beszéljen bármilyen nyelvet, éljen bárhol, vagy érkezett légyen bárhonnan. Legyen hazája, vagy legyen éppenséggel hontalan. Legyen gazdag vagy legyen szegény, éljen családban vagy legyen árva; bármilyen élete is legyen bárhol és bárkivel, legyen nagy szíve vagy legyen kezelhetetlen, Jézus ma este ott térdel előtte és azt mondja neki: „vágyom rá, hogy hozzám tartozz, akarom, hogy közöm legyen hozzád, meg akarom mosni a te lábadat is”.

Az egyház és az eucharisztia nem értelmezhető a lábmosás gesztusa nélkül. Ha az egyház nem tud lehajoló közösség lenni, akkor nem az, aminek Jézus alkotta. És egymáshoz való lehajolás nélkül minden eucharisztikus ünneplésünk és minden szentáldozásunk üres gesztus, a hatalom liturgikus ruhájában gondosan elvégzett kultusz élet nélkül.

Jézus ma este arra bátorít bennünket, hogy ismét üljünk köré, valljuk meg, hogy törékenyek és koszoslábúak vagyunk, és bízzuk az ő irgalmas ölelésére magunkat. Vacsorája kegyelméből megerősödve pedig hajoljunk le egymáshoz, merjünk érintkezni egymás és a világ fájdalmával, és legyünk munkatársai a teremtés és az emberi közösség megújításában.

„Jeruzsálem miatt nem nyugszom.”

Vasárnap ezt az igét olvassuk Izajásnál: „Sion miatt nem hallgathatok, és Jeruzsálem miatt nem nyugszom, amíg föl nem ragyog igazsága, mint a hajnal, és szabadulása, mint a fáklya, nem tündököl” (Iz 62,1).
Szívünk mélyéig hatolnak ezek a szavak. Az Úr nem nyugszik, amíg Jeruzsálem vissza nem nyeri eredeti pompáját. És nem nyugszik addig, amíg mi vissza nem nyerjük eredeti, általa megálmodott pompánkat. Mert tisztának és szépnek alkotott. Jónak. És ahogy történik az élet velünk, ahogyan hozzuk döntéseinket, mindezek tudnak ránk olyan terhet tenni, olyan sebeket ejteni rajtunk, amelyek ezt az eredeti szépségünket csorbítják; tud úgy lenni, hogy rabságban érezzük magunkat, szomorúság, bántás és törés bilincsel – nem találjuk magunkban az eredendően nekünk ajándékozott szépet és jót. Ahogy Jeruzsálem szomorúsága fölött nem nyugszik az Úr, úgy a mi összetörtségünk és elakadásunk fölött sem. Azon fárad szüntelen, hogy városunk utcáján járjon-keljen, belépjen sötét pincéinkbe, betérjen barikádjaink mögé, és elhozza a szabadulást, a fellélegzést és az élet fényét. Meghív, hogy bátran és nyitott szívvel adjuk át neki városunk kulcsát, biztosítsunk neki bejárást, és hatalmazzuk fel a szabadító szóra.

És itt van nekünk János evangéliumából mai nap a Kánai menyegző története is (Jn 2,1-11). Menyegzőt tartottak a Galileai Kánában. És ott volt Jézus. És elfogyott a bor. Megtörtént a vendéglátó legnagyobb szégyene: a menyegző közepén a bor elfogy.
Milyen ismerős is tud ez lenni! Amikor elfogy az élet öröme, amikor kialszik a tűz, amikor nem hajt semmi előre és nem tudom miért is lehetnék hálás, csak úgy élek máról holnapra. És igen, ott van Jézus ilyenkor is a te és az én és a világ félresiklott menyegzőjén a vendégek között. És nincs benne ítélet, nem csinál jelenetet, hanem szól: „Töltsétek meg a korsókat vízzel!”. A víz és a bor a menyegző esetében nincs partiban. Egy lakodalomban a víz értéktelen. Jézus mégis azt mondja: merjétek nagy bizalommal azt hozni, amitek van. Hozzatok vizet. És ő borrá, örömmé, tűzzé teszi azt, ami van. Merd, merjük Jézust behívni menyegzőnkre! Merjük neki megmutatni azt, amink van, amik vagyunk. Tegyük mindezt nagy bizalommal és nyitott szívvel! És ha megvan bennünk ez a nagy bizalom, akkor el fog, el tud vezetni bennünket életünk legbelső igaz középpontjához, a teremtéskor nekünk ajándékozott jóhoz és életforráshoz.

A Názáretiben Isten törődése jött el közénk. Istené, aki tényleg azon fáradozik szüntelenül, hogy megtaláljuk eredeti ragyogásunkat, tisztaságunkat, a belénk ültetett jót. Csak merjük, akarjuk neki átadni városunk kulcsát, engedjük be menyegzőnkre és nagy bizalommal mutassuk meg neki szegénységünket – és vele újra gazdagok tudunk lenni. Belül gazdagok, életigenlők, Istennel örvendezők.

Testvéreim, vasárnap, amikor ezeket az igéket olvassuk, veletek együtt ölelem magamhoz a teremtett világot, minden élni akaró embert, a föld összes szegényét és sebeket hordozóját. Legyen velünk az Úr!