A mai evangéliumban arról olvasunk Márknál (Mk 12,28b-34), hogy „egy írástudó megkérdezte Jézustól: »Melyik az első a parancsok közül?«”. Kérdése arra irányul, hogy melyik a legfontosabb, azaz a legelső. Úgy hiszem, az ő kérdése mindannyiunké, akik Istent keressük és hozzá akarjuk igazítani életünket. Az írástudó is istenhívő és vallását gyakorló ember volt, tisztelte a törvényeket, azok szerint igyekezett életét élni és kapcsolatait rendezni. Így talán szíve mélyén foglalkoztatta a kérdés, hogy meg lehet-e fogalmazni egy mondatban, hogy mi az Isten akarata, alapvető elvárása felénk.
Jézus válaszában Mózes Törvényére hivatkozik (MTörv 6,5): „Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!”, és hozzáteszi ehhez a Leviták könyvében (Lev 19,18) olvasható előírást: „Szeresd felebarátodat úgy, mint saját magadat!”.
Mi az Isten akarata tehát? Egy meghívás arra, hogy életünk középpontjába őt állítsuk. Hogy mindent, de mindent őtőle eredeztessünk, mindent vele kezdjünk és vele végezzünk be. Nem véletlen, hogy a zsidó emberek ezzel a felkiáltással kezdik és zárják napjukat. Isten arra hív, hogy minden sóhajtásunkkal az ő egyetlenségét és fenségét fejezzük ki. Nem fenyegető felszólítás ez, hanem annak megvallása, hogy tőle jön az élet. Ő az élet egyetlen forrása. Arra hív, hogy minden örömömben és minden szorult helyzetemben hozzá szóljak, és engedjem, hogy jelenléte átjárja az életemet.
Hogyan tegyem ezt? „Teljes szívedből, lelkedből, elmédből és minden erődből”. Jézus azt mondja, hogy teljes valóságunk legyen egy istendicsőítés. Arra hív, hogy arról szóljon az életünk, hogy belátjuk és megvalljuk, hogy mindenestül Istenéi vagyunk, hozzá tartozunk. Hogy ismerjük el, hogy az életünket – minden érzésünket, megértési-, megélési képességünket és az erőt, amellyel kifejezzük magunkat – tőle kaptuk ajándékba, és így ezt az ajándék-létet az Ő dicsőítéseként éljük meg.
És Jézus az istenszeretet törvénye mellé emeli a felebarát szeretetét, mint ami „hasonló ehhez”, majd az „ezeknél nincs nagyobb parancsolat” kijelentéssel egységbe forrasztja a kettőt. Az Isten akarata tehát az, hogy őt és a felebarátot egyszerre szeressük. Nem lehet Istent szeretni a felebarát szeretése nélkül, és nem lehet jól szeretni a felebarátot anélkül, hogy ne Istent állítsuk életünk középpontjába. És lássuk meg, itt van a saját magunk jól szeretése is, amely szintén nem tud megvalósulni anélkül, hogy ne az irgalmas és életre hívó Isten szemén keresztül tekintenénk magunkra.
Ez tehát Isten országának programja és vezérelve. Ez az az út, amely többet ér minden kultusznál és vallásos cselekedetnél, mert ha nincs a szívünk mélyén egy megrázó és mindent átható Istenhez ragaszkodás, és nem az ő tekintetével nézünk magunkra és egymásra, akkor vallásos cselekedeteink pusztán üres tettek, amelyekből nem fakad élet.
Jézus hívására térjünk Istenhez! Engedjük, hogy egész személyiségünket, teljes valónkat, érzéseinket és gondolatainkat formálja az Ő jelenléte! Engedjük meg a Teremtőnek, hogy hozzon bennünket mozgásba egymás felé – hogy az ő erejéből tudjunk egymásra nézni, elfogadni és megbocsátani. Engedjük, hogy hasson bennünk, és ennek a hatásnak erejével építsünk egy élhető világot, amely a melléállásról, irgalomról és voltaképpen az élet kibontakozásáról szól.
Élő Isten, egyetlen Úrnak vallunk téged. Megvalljuk, hogy tieid vagyunk. Köszönjük a világot és benne az életet és életünket, amelyet tőled kaptunk ajándékba! Köszönjük, hogy mindenkor úgy döntesz, hogy mindaz, ami van, az értünk van. Nyilvánítsd ki rajtunk és általunk a világban a te dicsőségedet!