Mai szentmisénk bevezető éneke így szól: „Ha bűneinket, Uram, felrovod, Uram, ki az, aki előtted megállhat? De nálad mindig kész az irgalom, Istenünk!” (129. zsoltár). Törékeny valóságunkkal és elesettségünkkel jelenünk meg Isten előtt a szentmisében, az Ő ölelésébe bízzuk magunkat. Ő irgalmas és jó.

Az evangéliumban (Mk 10,17-30) ugyanilyen találkozásról olvashatunk. Egy ember térdre borul Jézus előtt és kérdezi őt „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”. Ez a térdre boruló ember mi vagyunk. Igyekszünk mindent megtenni, szemmel tartjuk a parancsokat és folyton kérdezzük: Elég-e ez?; Jól teszem-e?; Van-e még hibám?; Beférek-e így az ígért örök életbe?; Megfelelek-e Istennek? Érezzük, hogy van ebben valami gúzsba kötő, valami olyasmi, ami folyton szorongással tölt el. Ez a fajta állandó méricskélés az istenkapcsolat örömét veszi el, hiszen Isten azt akarja, hogy az ő közelségében le tudjam tenni szorongásaimat, és a jóhoz éppen a tőle jövő kegyelem által, a vele való kapcsolatban férjek hozzá – és ez tegye életemet boldoggá.

Mit válaszol Jézus? „Ha tökéletes akarsz lenni, add el mindenedet.” Jézus azt mondja, tegyem magam nincstelenné. Lehet ezt anyagi értelemben is érteni, bár akkor megint ott vagyunk, hogy egy cselekedethez van rendelve az Isten által felkínált boldogság, és amíg nem teszem meg – és lássuk be, hogy irreálisnak tűnik anyagilag nincstelenné tenni magam – addig ismét csak szoronghatok. De akkor hogyan van ez? Jézus megint valami lehetetlen kíván tőlem?

Tele van a zsákom sok olyasmivel, ami azon az úton, amelyre Jézus hív, akadályoz. Olyasmi dolgokat cipelek és sokszor gyarapítom is őket magamban, amelyek Jézustól és a felkínált istenkapcsolattól elválasztanak. Amik miatt nem tudom Istent ölelni, mert akkor félek, hogy ezek kihullanak a kezemből. Amikor kérdezem, hogy mit tegyek, vagy mit tegyek még, akkor itt nyomja a vállam a megfelelés kényszere, a tökéletesség vágya, a különbnek levés vágya… Itt van velem, velünk és közöttünk a verseny szelleme, itt van az érvényesülésnek a kétes értéke, és mindenek előtt itt van ez a furcsa belső késztetés, hogy én majd megcsinálom. Nem akarom, hogy félreérts: fontos, nagyon fontos az igyekezet, fontos hogy dolgainkat jól, tisztán, Istennek tetsző módon intézzük, de nem mindegy, hogy hova tesszük a hangsúlyt, minek tulajdonítunk nagyobb jelentőséget.

Jézus azt mondja, hogy figyelmünket egyedül Istenre, az Atyára szegezzük. Merj letenni mindent! Merd dolgaidat és igyekezeteted Istenre bízni! Merj mindent, azaz mindent őrá bízni! Akkor vagy tökéletes, ha meztelen vagy Isten előtt – mert ruhátlannak alkotott, és a teremtés pillanatában így gyönyörködött benned. Merd megmutatni magad Teremtődnek, merj számára látható lenni – ez az, amikor eladod mindenedet, még a ruháidat is.

És ne félj! Hallgasd Jézust: „Embernek lehetetlen ez, de Istennek nem. Mert Istennek minden lehetséges.” Isten akkor is tud ölelni, ha neked még valami van a kezedben. Isten az ő irgalmával és végtelen türelmével addig simogatja lelkünket, míg akkorára nem nő bennünk a bizalom, hogy tényleg mindent elengedünk, és csak Ő lesz, és mi leszünk és köztünk nem lesz semmi elválasztó – ez az örök élet ajándéka.

És a görcsös ragaszkodás elengedése ahhoz is kell, hogy egymáshoz eltaláljunk itt a földi életben. Csak akkor tudok a másikra nézni befogadóan és nyílt tekintettel, ha nem én vagyok a középpontban, hanem megengedem, hogy teremben megjelenjen ő is. Ha nem magam akarom látni, akkor észre tudom venni a szegényt, az elesettet, mindig azt, akinek talán abban a pillanatban rám van szüksége – és benne mindig Jézust látni. Ez pedig már a földön megvalósuló Isten országa.

Vissza az előző oldalra

Kérjük a Szentlelket, tegye befogadóvá szívünket és világosítsa meg elménket, hogy értsük Isten Igéjét, el tudjuk helyezni életünkben, és halljuk meg benne az üzenetet, amely az itt és mostani valóságunkhoz szól.

Az ember nevet adott… A Teremtés könyvéből (2, 18-24) olvastunk egy szakaszt. A Teremtő megalkotja az embert, és azonnal ráébred, hogy egyedül magányos. Ezért először is őérte megalkotott minden egyéb élőt, és rábízta. És a névadást is rábízta. Nevet adni azt jelenti, hogy létbe emelni. Az ember ebben a pillanatban teremtő munkatárs lett – Isten alkotott neki, ő pedig elmondta, hogyan hívják. Az ember, aki Isten mellett identitásadó hatalommal bír – Isten kegyelméből – még így is magányos maradt. Hatalmat kapott, de a hatalom nem tette boldoggá.

Isten tehát elaltatta őt. És álmában máris megfosztotta, megrövidítette egy bordával. A hatalmas ember Isten által megrövidítve lelt társra: „csont a csontomból…”

Csodálatos üzenet! A hatalom, az erő, az, hogy alkothatok, hogy erős teremtő szavam van, a tekintély és a teremtett világ felett való állás önmagában nem tesz boldoggá. Az ember vágyott boldogsága és biztonsága a teremtett világ csúcsán csak akkor tudott megszületni, amikor megadatott számára, hogy ezt valakivel – egy egyenrangú társsal – megossza. Mégpedig úgy megossza, hogy ez a megosztás teljes valójából kér áldozatot: „csont a csontomból”.

Mit üzen ez nekünk? Erőmet, tehetségemet, jelentőségemet Istentől kaptam. Ez hatalom is. Hatalom azért, mert minden szavammal és mozdulatommal hatok és befolyásolok. Társam és biztonságom azonban csak akkor lesz, ha merem csontomat és húsomat, azaz lényemet ajándékozni; ha merek adni magamból. Ha merek nem ragaszkodni ahhoz, amit én is kaptam, hanem lemondok és átadom, ha megengedem, hogy ebből az átadásból élet szülessék, akkor társra lelek.

Merjük engedni Istennek, hogy álomba szenderítsen, és ebben a ráhagyatkozásban kérjük Őt, hogy segítsen bennünket osztogatóvá lenni. Életet megosztóvá lenni. Milyen barátságos és paradicsomi is lenne egy pillanat alatt ez a világ!

És itt van nekünk a mai evangélium (Mk 10,2-16). Figyelem Jézust, amint megharagszik. Kevés helyen találkozni így Jézussal a Szentírásban. Nincs szentkép, amely a megharagudó Jézust ábrázolja… Jézusból mély indulatokat váltott ki, amikor nem engedték hozzá a gyermekeket.

A gyermek nem teljes jogú tagja a társadalomnak. A gyermeknek, aki csak úgy van – nincs még köze a nagyok dolgaihoz. Nincs szava, nincs tekintélye. Nincs még az a tekintélye, amit Isten a teremtéskor adott az embernek – gondolták az akkoriak. A gyermek a mindenkori törékenyt, erőtlent, jelentéktelent és kevésbé értékeset jelképezi: azt, akikre nem érdemes felfigyelni.

Jézus azt mondja: ők tudják fogadni Isten országát. Milyen érdekes! Mit mondasz ezzel Jézus nekem? Hogyan tud akkor ehhez a gyermek-képhez, a tökéletlenség-képhez illeszkedni az a nagyszerű emberkép, amelyet a Teremtés könyvében olvastam arról az emberről, aki nevet ad az egész világnak? A gyermek a teremtéskori ember, aki mer elaludni. Aki meri magát Istenre bízni! Aki egyfelől örül annak, hogy a teremtés koronája, a világ őre és névadója, örül erejének és hatalmának, mégis újra és újra mer elaludni, hogy Isten tudjon vele tervezni: elvenni tőle, alkotni belőle, tenni vele. A gyermek az, aki egyszerre öntudatos Istenben, ugyanakkor belátja törékenységét, magányát, és szüntelenül Istenre bízza magát. Isten gyermeke ilyen. És Isten országa az ilyen magukat Istenre bízó gyermekeké.

Most akkor hogyan is vagyunk és mit is tegyünk?

Legyen bennünk öröm a teremtett világért. Ébredjen bennünk felelősség, mert mindaz, ami van, az nekünk adatott és ránk bízatott. És legyen bennünk gyermeki bizalom, Istenre hagyatkozás, hogy tegyen velünk szándéka szerint. Mert ismerjük fel, hogyha nem teszünk mást, pusztán erőnknek és hatalmunknak örvendezünk, akkor magányosak maradunk. Ha merjük engedni az Úrnak, hogy vegyen el belőlünk és abból alkosson újat, akkor testvérek leszünk, társak leszünk, és nem lesz olyan rideg, magányos és egymást taposó hely ez a világ – ami egyébként azért lett, hogy otthon legyünk benne és jól legyünk benne.

Vissza az előző oldalra

„Ne szóval és nyelvvel szeressünk, hanem tettel és igazsággal.” Szent János szól így hozzánk első levelében. A szeretetről nem beszélnünk kell, hanem meg kell élnünk látható módon. Ez pedig akkor tud megtörténni, ha a szeretet – a szó legtisztább és legigazabb értelmében – a szívünkben születik meg. Arra a kérdésre, hogy miképpen lehetséges ez, Jézus válaszol: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők.”

Mit kell hát tennem, Jézus, hogy a szeretet megszülessen szívemben, és tetteimet, viszonyulásaimat, gondolatomat is meghatározza? Egyszerű a válasza: „Ne csinálj semmit, csak kapcsolódj hozzám! Élj belőlem! Élj az én életemből, és fogadd tőlem az élet áramlását!” Csodálatos közösségről szól ez a szőlőtöves kép. Hiszen ahogyan a szőlőtő sincs magában, mert a földből és napból táplálkozik, így van Jézus is az Atyával. És amikor Jézushoz mint szőlőtőhöz kapcsolódom, akkor Jézus által az Atyához is kapcsolódom, vele is közösségben vagyok. Ha átadom magam Isten közösségének, életáramlásának, akkor egész személyemet formálja, élővé teszi. Így tudom a szeretet tetteit megtenni – szívből és igaz módon.

Jézus, életem forrása! Hozzád akarok kapcsolódni, te pedig kapcsolj engem az Atyához és a Lélekhez – a szentháromságos közösséghez. Igaz, szívből jövő módon akarok szeretni – azokat is, akiket nem könnyű. Taníts megélni az igaz szeretetet!

SZENTLECKE Szent János apostol első leveléből (1Jn 3,18–24)

Gyermekeim, ne szóval és nyelvvel szeressünk, hanem tettel és igazsággal. Erről ismerjük fel, hogy az igazságból valók vagyunk-e, és így nyugtatjuk meg színe előtt a szívünket. Ha szívünk vádol is valamivel, Isten fölötte áll szívünknek, ő mindent tud.

Szeretteim, ha szívünk nem vádol, legyünk bizalommal az Isten iránt. Bármit kérünk, megkapjuk tőle, hisz megtartjuk parancsait, és azt tesszük, ami neki tetszik. Az az ő parancsa, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, amint ő parancsolta. Aki teljesíti parancsait, Istenben marad, és Isten is őbenne. Azt, hogy ő bennünk marad, a Lélektől tudjuk, akit adott nekünk.

EVANGÉLIUM Szent János könyvéből (Jn 15,1–8)

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, azt pedig, amely gyümölcsöt hoz, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem.

Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz. Mert nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elégetik. Ha bennem maradtok, és szavaim is bennetek maradnak, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.”

Vissza az előző oldalra