A mai evangélium ezt mondja nekünk (Lk 14,12-14):

Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Étkezés közben a házigazdához fordult:

„Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat, mert azok is meghívnak és viszonozzák neked. Ha lakomát adsz, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.”

Az élet Ura és Alkotója arra hív, hogy merj találkozni a szegényekkel. Merj a szemükbe nézni, merd megszólítani őket, merj velük kapcsolatban lenni. Ha világodat gazdagítani akarod, ha lakomás vendéglátást akarsz életedből csinálni, akkor azt velük tudod megtenni. A szegény emberekkel találkozva tudsz a neked ajándékozott élet gazdagságával találkozni.

Bármerre is jársz ma, járj nyitott szemmel: hol találkozol bármilyen értelemben is vett éhezővel és szomjazóval, hol találod magad olyan helyzetben, hogy a kevesedből adni és éltetni tudsz… Lesz ilyen. Lesznek, akik rád várnak! Öleld őket, legyél számukra kapu az élet felé!

Jó vagy és tudsz éltetni!

Vissza az előző oldalra

A mai evangéliumban arról olvasunk Márknál (Mk 12,28b-34), hogy „egy írástudó megkérdezte Jézustól: »Melyik az első a parancsok közül?«”. Kérdése arra irányul, hogy melyik a legfontosabb, azaz a legelső. Úgy hiszem, az ő kérdése mindannyiunké, akik Istent keressük és hozzá akarjuk igazítani életünket. Az írástudó is istenhívő és vallását gyakorló ember volt, tisztelte a törvényeket, azok szerint igyekezett életét élni és kapcsolatait rendezni. Így talán szíve mélyén foglalkoztatta a kérdés, hogy meg lehet-e fogalmazni egy mondatban, hogy mi az Isten akarata, alapvető elvárása felénk.

Jézus válaszában Mózes Törvényére hivatkozik (MTörv 6,5): „Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!”, és hozzáteszi ehhez a Leviták könyvében (Lev 19,18) olvasható előírást: „Szeresd felebarátodat úgy, mint saját magadat!”.

Mi az Isten akarata tehát? Egy meghívás arra, hogy életünk középpontjába őt állítsuk. Hogy mindent, de mindent őtőle eredeztessünk, mindent vele kezdjünk és vele végezzünk be. Nem véletlen, hogy a zsidó emberek ezzel a felkiáltással kezdik és zárják napjukat. Isten arra hív, hogy minden sóhajtásunkkal az ő egyetlenségét és fenségét fejezzük ki. Nem fenyegető felszólítás ez, hanem annak megvallása, hogy tőle jön az élet. Ő az élet egyetlen forrása. Arra hív, hogy minden örömömben és minden szorult helyzetemben hozzá szóljak, és engedjem, hogy jelenléte átjárja az életemet.

Hogyan tegyem ezt? „Teljes szívedből, lelkedből, elmédből és minden erődből”. Jézus azt mondja, hogy teljes valóságunk legyen egy istendicsőítés. Arra hív, hogy arról szóljon az életünk, hogy belátjuk és megvalljuk, hogy mindenestül Istenéi vagyunk, hozzá tartozunk. Hogy ismerjük el, hogy az életünket – minden érzésünket, megértési-, megélési képességünket és az erőt, amellyel kifejezzük magunkat – tőle kaptuk ajándékba, és így ezt az ajándék-létet az Ő dicsőítéseként éljük meg.

És Jézus az istenszeretet törvénye mellé emeli a felebarát szeretetét, mint ami „hasonló ehhez”, majd az „ezeknél nincs nagyobb parancsolat” kijelentéssel egységbe forrasztja a kettőt. Az Isten akarata tehát az, hogy őt és a felebarátot egyszerre szeressük. Nem lehet Istent szeretni a felebarát szeretése nélkül, és nem lehet jól szeretni a felebarátot anélkül, hogy ne Istent állítsuk életünk középpontjába. És lássuk meg, itt van a saját magunk jól szeretése is, amely szintén nem tud megvalósulni anélkül, hogy ne az irgalmas és életre hívó Isten szemén keresztül tekintenénk magunkra.

Ez tehát Isten országának programja és vezérelve. Ez az az út, amely többet ér minden kultusznál és vallásos cselekedetnél, mert ha nincs a szívünk mélyén egy megrázó és mindent átható Istenhez ragaszkodás, és nem az ő tekintetével nézünk magunkra és egymásra, akkor vallásos cselekedeteink pusztán üres tettek, amelyekből nem fakad élet.

Jézus hívására térjünk Istenhez! Engedjük, hogy egész személyiségünket, teljes valónkat, érzéseinket és gondolatainkat formálja az Ő jelenléte! Engedjük meg a Teremtőnek, hogy hozzon bennünket mozgásba egymás felé – hogy az ő erejéből tudjunk egymásra nézni, elfogadni és megbocsátani. Engedjük, hogy hasson bennünk, és ennek a hatásnak erejével építsünk egy élhető világot, amely a melléállásról, irgalomról és voltaképpen az élet kibontakozásáról szól.

Élő Isten, egyetlen Úrnak vallunk téged. Megvalljuk, hogy tieid vagyunk. Köszönjük a világot és benne az életet és életünket, amelyet tőled kaptunk ajándékba! Köszönjük, hogy mindenkor úgy döntesz, hogy mindaz, ami van, az értünk van. Nyilvánítsd ki rajtunk és általunk a világban a te dicsőségedet!

Vissza az előző oldalra

Mindenszentek ünnepén Isten gazdag közösségét ünnepeljük, ahova vágyakozunk, ahova igyekszünk, és amely hitünk szerint bennünket is hazavár.

A Jelenések könyve egy bepillantást enged ebbe a nagyon gazdag közösségbe (Jel 7,2-4.9-14), az örökkévalóságba. Diadalmas közösség ez. A fehér ruhába öltözött megdicsőültek serege Istent és a Bárányt dicsőíti. Ez az ő egyetlen és örök boldogságuk: szüntelen Isten körül lenni és dicsőíteni őt.

János egy rövid mondattal utalást tesz arra, hogy kik is alkotják a megdicsőültek seregét: „Ezek a nagy szorongattatásból jöttek”. Ennyit tudunk róluk. És még azt, hogy „Ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében”.

Miféle szorongattatás lehetett az ő földi életük? Milyen piszoktól kellett ruhájukat fehérre mosni?

Személyes életünkre, egymáshoz kapcsolódásaink feszültségeire és világunk szomorúságaira tekintve olyan vigasztaló, hogy az örökkévalóság dicsőítő közössége sem makulátlanul érkezett oda. Szorongattatásban éltek, mert talán üldözték és akár bántották is őket hitük miatt. Folytonosan szorongatta őket megannyi kérdésük és bizonytalanságuk. És bizonyára a kísértés és a bűn is ott lihegett sarkukban. Biztos vitték magukkal megannyi rossz döntésük és félresikerült cselekedetük sebét szívükön. Ott lehetett bennük a félkész lét szorongása, hogy még mindig nem vagyok jó és tökéletes, ott lehetett bennük a törékenység és végesség miatt érzett szomorúság. És igen, ott volt velük a vágy is, hogy mindezzel együtt Istent látni és ölelni milyen csodálatos lenne. Milyen jó lenne megnyugodni az ő jelenlétében és őt soha el nem engedni. Így jelenhettek meg a mi Krisztusunk előtt. És akkor már nem voltak abban a helyzetben, hogy bármit is tudnának takargatni, bármit is helyre tudnának hozni – úgy volt rajtuk a ruha, amilyenné életük során lett vagy tették, és ahogyan az utolsó pillanat találta őket.

Ők az Istent dicsőítő fehér ruhás sereg. Mert a Krisztus vére, és az általa ajándékba kapott megváltás képes ragyogóvá tenni, képes megigazulttá tenni – tökéletessé igazítani rajtunk összegyűrt ruhánkat. És csak Ő képes ezt velünk tenni: a mi Bárányunk, a mi megváltó Krisztusunk.

Bátorítom magunkat: merjünk örülni és fellélegezni, hogy Isten kegyelméből megváltottak vagyunk. Merjünk fellélegezni, hogy a mi Jézusunk ragyogó ruhában tud vezetni bennünket az Atyához. Ugyanolyan makulátlan lesz rajtunk a ruhánk, mint amilyen teremtésünk pillanatában volt.

Mindenszentek ünnepe így megváltásunk ünnepe. Erre emlékeztet. Imádkozzunk azért, hogy erősítse bennünk az Úr a hitet a megváltásban és a vele való örök közösség lehetőségében. És kérjük az ő kegyelmét ahhoz is, hogy a véges életben is úgy tudjunk egymásra tekinteni mint testvérre, akik mindannyian hivatalosak vagyunk az Istent dicsőítők közösségébe. És a Földre, erre a csodálatos teremtett világra is úgy tudjunk végre vigyázni, mint nekünk adott ajándékra, ahol együtt tudjuk tanulni Isten szeretését és az örökkévalóság vágyakozását.

Vissza az előző oldalra