Kedves Ábel, András és Bence!

Az a népmesei kép jut eszembe most rólatok, hogy három fiatalember, három ifjú elindul szerencsét próbálni. A népmesében ez úgy szokott lenni, hogy az apjuk mindenféle jó tanáccsal látja el őket, az anyjuk pedig hamuba sült pogácsát tesz a tarisznyájukba. Ha meg akarnánk írni a ti és a mi mesénket, akkor tisztáznunk kellene, hogy mindazok, akik most itt körülvesznek benneteket, kicsodák a ti életetekben; meg kell neveznünk azt a helyzetet is, hogy miért indultok el; és bizony le kell írnunk azt is, hogy mire vágytok. Mind a három kérdés húsbavágó, mindannyiunk számára, hiszen ez a mostani alkalom túl azon, hogy a ti ünnepetek, rólunk is szól. Mindannyian benne vagyunk ebben a történetben, ez a történet mindannyiunké, és mindannyian benne vagyunk egymás történetében is. Nem vicceltem év elején akkor, amikor azt mondtam, hogy mostantól minden egyes szavunkkal, mozdulatunkkal és egymásról alkotott ki nem mondott gondolatainkkal is hatunk egymásra. Mégpedig úgy, hogy ezt a hatást ki-ki elviszi tudva vagy tudatlanul magával a további életére. Ezért izgalmas, szerintem sokkal izgalmasabb egy kollégiumi élet, közösség, intézmény, mint az iskola. És itt legalább nem csak a tanulásról beszélünk, hanem sokkal életszerűbb dolgokról – és nem beszélünk, hanem inkább éljük.

Kik vagyunk mi – akik most itt körbeülünk benneteket?

Mi vagyunk azok, akik benneteket idáig elkísértünk.

Mi vagyunk azok, akikkel együtt tettétek meg ezt az utat, életeteknek ebben az idejében.

Mi vagyunk azok, akik hatottak rátok, és azok, akiket ti is formáltatok.

Mi, nevelők és diáktársak, mi, a sátoraljaújhelyi piarista kollégium bizonyos értelemben apátok, anyátok és testvéretek vagyunk. És így nézünk rátok: fiaink és testvéreink vagytok.

Mi vagyunk azok, akik befogadtak benneteket, és meghívtak arra, hogy mostantól legyen így. Így együtt. Hogy ti mostantól legyetek mi.

Mi vagyunk azok, akik minden reggel felébresztettek és addig nem engedtek el, amíg az ágyat nem takartátok be. És mi vagyunk azok, akik addig nem kapcsolták le a villanyt a szobában, amíg a cipőitek nem voltak sorba rendezve az ágy mellett.

Mi vagyunk azok, akik hinni akartak nektek, akik bízni akartak bennetek, és mi vagyunk azok, akik szüntelen felajánlásban voltunk irántatok, hogy bízzatok. Bízzatok bennünk, és bízzatok az élet jó energiáiban.

Mi vagyunk azok, akik veletek együtt akartuk tanulni az igazságot keresni. Nem annyira azt, hogy kinek van igaza, mert az igazság soha nem valaki tulajdonában van. Az igazság mindig közös: van nálad is és nálam is belőle. Hanem az Igazságot. Az élet igazságát. Azt akartuk keresni veletek magunkban és bennetek és közös helyzeteinkben is, hogy mindaz, ami éppen történik, amit éppen most látunk és tapasztalunk, az hogyan szól az életről, mit kíván tőlünk és mire hív meg bennünket. Így vagyunk mi – veletek együtt – az igazság keresői. Ha nem jól kerestük, ha valamibe beleártottuk magunkat, ha nem voltunk jól jelen életetek bizonyos helyzeteiben, vagy ha kevesek voltunk nektek a biztonságotokhoz, akkor bocsánatot kérek tőletek.

MIÉRT INDULTOK EL?

Egyszer el kell indulni. Ez az út eddig tartott. Ezt az ágyat kinőttétek, az asztal kicsi lett, a szemöldökfába bele veritek a fejeteket, mi pedig már nem tudunk nektek újat mondani. Mert nem is kell. Amit el kellett mondanunk, elmondtuk. Amit közösen meg kellett élnünk, megéltük. Hinnünk kell, hogy ez így elég. Hinnünk kell, hogy elengedhetjük a kezeteket, és el kell fogadnunk, hogy ránk úgy már nincsen szükség, ahogyan eddig volt. Nem hátat fordítunk egymásnak, hanem elköszönünk. Lezárunk egy szakaszt és továbblépünk. Ha adatik, akkor egy másik minőségben lesz dolgunk egymással. Mert ha találkozni fogunk, az jó lesz. De az már barátok találkozása lesz.

És nektek is el kell indulni. Mert vár rátok az ismeretlen, vár rátok megannyi tanulást felkínáló helyzet, amit ti fogtok megoldani. Igen, meg fogjátok oldani. Nem fogtok kétségbe esni, nem fogtok megfutamodni. Meg fogjátok élni úgy, hogy ha bizonyos esetekben kudarcosnak tűnik is, krízis ízű lesz is, mégis jól jöttök ki belőle, tietek lesz. Így, ezzel az elindulással juttok közelebb az igazán saját életetekhez.

MI A CÉLOTOK?

A népmesei fiúk szerencsét próbálni indulnak. A ti történetetekben, a mi mesénkben ennél konkrétabbra van szükség. Ez így kevés. Mert ez azt üzeni, hogy lesz, akinek bejön; lesz, aki jókor lesz jó helyen; és lesznek vesztesek, akik később érkeznek oda, akik lemaradnak valamiről. Ez azt üzeni, hogy a világ a szerencsésekből és a szerencsétlenekből áll.

Nem, ti nem szerencsét próbálni indultok.

Mindjárt mondok néhány jókívánságot magam is, és a következő időkben még sokan fognak jókat kívánni nektek, és ezek között biztos a szerencse is ott lesz, meg a jó szél, meg ilyenek. De tudjátok, a jó szél mit sem ér, ha lyukas a vitorlád, vagy ha nincs is felhúzva, vagy ha nem tudod, hogy merre hajózzál, ezért aztán arra mész, amerre a szél visz, mert az a legkönnyebbnek tűnik, és még akkor is jobb azt választani, ha a szemben lévő szigeten a parttól kétszáz méterre a fák sűrűjében emberevők tanyáznak. Úgyhogy vigyázzunk ezekkel a képekkel.

Mi a célod? Mindig tudd, merre akarsz menni, hova akarsz elérni! Ha nem tudod, akkor ne szaladj. Akkor ne hajózz egyelőre akkor sem, ha jónak tűnik a szél – mert ez a szél még nem neked fúj. Merj megállni, merj a szíved mélyére hallgatni, és megérezni a belső indítást. Megérezni, hogy merre van a te saját utad. Az az út, ami nem a szüleidé, nem a tanáraidé, nem a barátaidé és nem is a barátnődé, hanem a tied. Csak ezen az úton leszel bátor, magabiztos, megtörhetetlen. Ezen az úton találod meg azt az erőt is, ami ahhoz kell, hogy felállj, ha elestél – mert csak ezen az úton tudod majd a választ arra a kérdésre, hogy miért állsz fel és miért mész tovább. Úgyhogy ha nincs még meg a cél, vagy legalábbis nagy vonalakban a te irányod, akkor ne spórolj a belső időddel! Keresd. Ne hamarkodj el semmit!

Az első jókívánságom tehát, hogy legyen célotok.

Továbbá:

Bátorítalak Benneteket, hogy éljetek nyitott szívvel! Merjetek befogadók lenni!

Soha ne üljetek fel a gyűlöletkeltésnek! Attól, hogy valakinek valami miatt hatalma van, nincsen feltétlenül igaza. És annak sincsen feltétlenül igaza, aki hangosabb, mint a többiek.

Vegyétek észre a gyengét, az elesettet, a bátortalant! Ha melléjük álltok, nagyon sok igaz barátotok lesz.

És ne feledjétek, a gyengédség nem gyengeség! Sírni pedig nem gyávaság, és elesni nem szégyen, és ha kell, akkor újrakezdeni soha nem késő.

Ja, és az élet nem addig tart, amíg meg nem halsz, hanem addig, amíg éled.

Barátaim, éljétek nyitott szívvel, érzékenyen és bátran! Számítunk rátok, számítotok nekünk!

Isten áldjon benneteket!